00.
fejezet – A múlt
fájdalmai
„Meg kell halnod egy
párszor, hogy valójában elkezdj élni.” – Charles Bukowski
Pontosan
két év telt el a balesetem óta. Alig emlékszem valamire az egészből. A szüleim
azóta sem engedik, hogy motorra üljek. Pedig ez az egy dolog volt a mindenem. Az
én legnagyobb szenvedélyem. De ők folyton csak azt mondják, hogy nem vagyok
elég óvatos. Pedig, a baleset sem az én hibámból történt. A szerpentines út már
önmagában is elég sok odafigyelést igényel, de hogy még az előtte lévő napon az
eső is elég sokat esett, az eddigieknél is nagyobb kihívást jelentett
közlekedni rajta. Én pedig szerettem a kihívásokat. Cameron figyelmeztetett, hogy
várjak még egy kicsit mielőtt elindulok, de én hajthatatlan voltam. Sosem
hallgattam rá, lehet, hogy ez volt a vesztem, vagy a sofőr, aki a kanyarban
megcsúszva pont felém száguldott és elsodort magával. De az is lehetséges, hogy
mindketten rosszkor voltunk rossz helyen. Nem tudom. De akkor ott, egy részem
legbelül meghalt. Talán ez vezethetett ahhoz, hogy már rengeteg dolgot
máshogyan látok, mint azelőtt. A fejsérülésem miatt, s mert számtalan csontom
eltört egy jó ideig mesterséges kómában tartottak. A felépülésem nem ment
zökkenőmentesen. Nagyon sok ideig az sem volt biztos, hogy újra lábra tudok majd
állni, és hogy a beszédem tökéletes lesz. Viszont, miután felébresztettek
ezeknek nyoma sem volt, az orvosok azt hitték valami csoda történt. Azonban a
baj csak később mutatkozott meg. A memóriám egy része megsérült, ez miatt nem
emlékeztem a gyerekkorom egy részére, és néhány egyéb dolog is kiesett. Ezek
sajnos nem csak haszontalan, hanem fontos dolgok is voltak, amik a mindennapi
élethez kellettek. A nyelvtudásom, amit az évek során tökéletesítettem elég
kezdetleges lett, és ez hatalmas hátrányt jelentett, mivel az anyanyelvemtől
eltérő teljesen más országban élünk. A szüleim gondolkoztak a költözésen, de
minden pénzüket a kezeléseimre költötték, plusz ott vannak még a mindennapi
megéléshez szükséges dolgok, például az étel, a víz és az áram, amiket nem
adnak ingyen. A rövidtávú memóriám, ami régen tökéletes volt, a baleset után
cserben hagyott. Minden fontos dolgot, amit az adott napon megkell csinálnom,
lekell jegyeznem egy kis papír cetlire, különben teljesen elfelejtem. Azzal hitegetnek, hogy jobb lesz, hogy mindent
visszatudnak állítani a balesett előtti állapotra, de én nem hiszek nekik. A
szüleim mégis nap, mint nap reménykednek, hogy a sok pénz, amit az orvosoknak
adnak, nem megy kárba, s egyszer csak jön majd az áttörés, és újra emlékezni
fogok. Hiszen mind ezt mondják, de én úgy gondolom a fele sem igaz az egésznek.
Két éve, hogy már teszt alany vagyok, de eddig nem történt semmi, ami
elismerésre méltó lenne. Az doktorok azzal mentegetőznek, hogy ez egy új
kezelés és elég kezdetleges, de meglesz az eredménye, kifog fizetődni a sok
várakozás. Viszont a dolognak vannak hátrányai is. Mások optimisták ezzel kapcsolatban,
de én nem. Én a valóságot látom. Csak egyetlen egy dologtól félek az egésszel
kapcsolatban. Rettegek attól, hogy egy nap majd úgy kelek fel, hogy elfelejtek
mindent. Minden dolgot, ami jelentett valamit, és minden embert, aki számított
nekem ebben az életben.